True Blood - 7. évad

Sok rosszat hallottam a True Blood utolsó évadáról, egy-két apró dologtól eltekintve, én mégis majdnem teljesen meg vagyok vele elégedve.

Amiket ki szeretnék emelni:

·        Kedvenc karakterek: Eric, Lafayette

·        Új kedvenc karakterek: Jason, Ginger, Arlene, Keith

·        Legnagyobb csalódások: Sookie, Jessica

·        Kedvenc/legjobb epizód: 7x04, 7x05, esetleg 7x06

·        Kedvenc jelenet: 7x09 (Eric-Ginger)

·        Legnagyobb „wtf-pillanat”: 7x02 (vége: Eric), 7x05 (Bill felfedezése), 7x06 (ellenszer)

·        Sírós epizódok: 7x05 (Lafayette kirohanása), 7x09 (Jason-Bridgette)

Rövid tartalom: Az előző évad végén láthattuk, hogy egy fertőzött csapat vámpír támad Bon Temps-ra. Bár a hepV-sek okoznak bonyodalmat, a probléma viszonylag hamar megoldódik. Sokkal inkább maga a fertőzés fog gondot jelenteni, de ahogy már megszokhattuk, a szálak megint hol eltávolodnak, hol beleszövődnek a másikba, így minden szereplőnek meglesz a maga baja. És akkor még Sarah Newlin-ről se felejtkezzünk meg...

 

Mit várjunk az évadtól/ban? Azt mondhatom, az előző kettő botrányos szezon után meglepően jóval rukkoltak elő a készítők. Sajnos viszont nem egy főszereplőtől kell búcsúznunk, ám egy rég látott karakter visszatér. Meglepő párosok alakulnak, és „szerencsére” lerágott csontként a szerelmi háromszögek is felelevenednek.

Elöljáróban annyit szeretnék mondani, hogy végre visszakapjuk az első évadok, vagy legalábbis az azokéhoz hasonló hangulatot: sok rész játszódik Bon Temps megszokott helyszínein, viszonylag kevés a kísérteties, sötét jelenet. Bár maga a nyomozás (és éppen ezért az évad kezdése is) elég gyenge – mégis ezt a délies, kisvárosi feelinget hiányoltam eddig... Szintén megemlíteném, hogy senkit se zavarjon össze: a James-et eddig alakító színész helyét a The Originals-ból már ismert Nathan Parsons vette át.

Számomra a legnagyobb örömet ebben az évadban egyértelműen az jelentette, hogy Eric újra a régi lett. Lehet, hogy néha egy paraszt, de szerintem őt így imádjuk... Szerettem még az újonnan alakult párokat, és a Jakusa-szál is jót tett a sztorinak – külön örültem, hogy a vezetőjük személyében már egy ismerős arccal találkozhattam: nem mással, mint a Hawaii Five-0 Sang Min-jével. Egyértelműen élveztem még az emlékeket, mind Billé, mind Eric-é egy kisebb történetet mesél el; a viking merengéseiben szerepet kapott szerencsére Ginger is, aki hozta a kötelező poénokat.

„Ginger: 15 éve vagyok a szexrabszolgád, Eric Northman. És sosem szexeltünk! Szopás, kézimunka, semmi. Tudod, micsoda egy szexrabszolga szex nélkül?

Pam: Egy rabszolga?

Ginger: És most elviszel magaddal Dallasba, vagy ha nem tudsz elvinni, jobb, ha k*rvára megb*szol, mielőtt elmész.

Eric: Ginger, fertőzött vagyok.

Pam: Én is k*rvára az vagyok!!!!”

Megjegyezném, Eric arca itt díjnyertes (7x05)

Amiért viszont haragszom, az többek között a helyzetek egyáltalán nem megfelelő kihasználása. Adott például két nagyon érdekes karakter, Willa és Violet, akik valamiért csak nyúlfarknyi szerepet kaptak, pedig sokkal több potenciál lett volna bennük. Másrészt pedig, ahelyett, hogy kidolgozott és normális lezárást kaptunk volna (erről később), valamiért végig kellett szenvedni két teljesen fölösleges szálat (Taráról és a Violet okozta „bonyodalomról” beszélek). Bill egy hatalmas nyálas idióta, nem is részletezném, mert csak idegesítem magam. Talán azon lepődtem meg magam is, hogy a kiírt főszereplők egyáltalán nem hiányoztak a haláluk/eltűnésük után – szerintem ez már igenis gond. Azt pedig nem szeretem, ha egy színész a karrierjére fogva öleti meg a karakterét. (Gondolok itt Joe Manganiello-ra)

„Lafayette: Ha őszinte akarsz lenni, tudod, hogy nem hozzád való.

Jessica: Miért, akkor hozzád?

Lafayette: És ha igen, az olyan kib*szott hihetetlen lenne? Ebben az egész k*rva városban mindenki más szerelmes lesz, eljegyzik, és gyereke lesz. Valaha is eszedbe jutott, hogy Lafayette, a Királynő, aki minden fehér heterót megnevettet, és jó kedvre derít... valaha gondoltál arra, hogy én is vágyom egy kis boldogságra? Hát nem...”  (7x05)

Karakterek: Itt igazán arra szeretném (egyrészt) helyezni a hangsúlyt, hogy Sookie és Jessica mekkora csalódás volt ebben az évadban. Míg a félig tündér csaj néha idegtépően flegma volt, máskor pedig egyik „szerelmétől” a másikhoz ugrott. Ez utóbbi egyébként illik Jessicára is, aki ennek tetejébe (Billel egyetemben) az évad ügyeletes mártírja volt.

Ami viszont már vidámabb téma: a legújabb kedvenc szereplőim. Az oké, hogy Ginger szolgáltatott nem egy sírva röhögős részt, Jason viszont sokkal érdekesebb. Imádnivaló a maga szerencsétlenségével és esetlenségével, közben viszont hatalmas szíve is van. Igazán most kezdtem el elismerni Ryan Kwanten játékát. Nem semmi jeleneteket vállalt be a színész! Szerintem az ő karaktere, és Andy testesítik meg mindazt, amit az egész sorozat képvisel: a délies, brutális akcentust, és mentalitást a maguk lustaságával – tegyük még hozzá, hogy bár egyikük sem egy agysebész, a maguk módján igenis okosak.

 

Andy nagyon aranyos (és vicces) aggódó apukaként, Jason pedig igenis gyakorol önkritikát, ezt láthatjuk is a 9. részben lévő beszélgetéséből Bridgettel. A kedvenc jelenetem tőle mégis az, amikor pisztollyal a kezében vonul be egy hátborzongatóan üres kastélyba, de a nagy „izgalomban” azért még megsimogat egy kitömött zebrát. Kérem szépen, ez Jason Stackhouse!

Ami a záró részt illeti: az közel sem hozta az egész évad szintjét, bár kétségtelenül annak is köszönhetünk egy-két emlékezetes pillanatot. Erről részletesen (és spoileresen!!!) itt olvashattok.