Valójában az idei sorozatdarám első állomása egy Outlander 2. évad lett volna, ám végül a Daniel Gillies iránt érzett sajnos csak plátói szerelmem győzött. No meg az, hogy nap mint nap látom őt a tévében (Saving Hope), illetve, hogy bemelegítésként már korábban elkezdtem olyan videókat nézni, amiben Gillies egyedül vagy éppen Joseph Morgannel kiegészülve ökörködik. Megjött az Originalshoz a kedvem, na.
Mindennek ellenére - mármint, hogy imádom a színészeket - már elég régen megfogalmazódtak bennem bizonyos félelmek magával a sorozattal kapcsolatban. Talán a legkönnyebben megválaszolható kérdésem az volt, hogy nem nőttem-e már ki a vámpíros sorozatokból. Jelentem, mint kiderült, nem. De az például még mindig zavar, hogy az Originalst érzéseim szerint nagyon Klausra írták. És pont ezért Elijah (személyes kedvenc) például legtöbbször csak össze-vissza téblábol az epizódok alatt, anélkül, hogy komolyabb szerepe lenne, vagy hogy erősebb érzelmi töltettel rendelkezne. Vagy akár gondoljunk arra, hogy mi lett a Vámpírnaplókkal, amit ugye elvben (nem vagyok teljesen tisztában a dolgokkal) ugyanaz a Julie Plec alkot(ott), mint ezt. A Vámpírnaplókat én az 5. évad 3. részénél simán kaszáltam lelkiismeret-furdalás nélkül, mivel már elegem volt abból, hogy mindig jön valamilyen bonyolultabb lény, sötét dimenzió, vagy éppen (ha már az én kaszámról beszélünk) a 2 epizód alatt kinyírt "naggggyon erős" főgonosz (Silas), akiben nem mellesleg még sok potenciál is lett volna. És ugyanez a Plec-féle kontroll-elvesztés ugrik be nekem, amikor mindig valami új ellenséggel néznek szembe a HALHATATLAN, érted, legyőzhetetlen ősi vámpírok. Ja, hogy mégsem legyőzhetetlenek? Jókor találjátok ki...! De még ha el is tekintek ettől a tipikus "jön egy új ellenség" sémától, és hogy ezáltal gyakorlatilag folyton ugyanazokat a köröket futjuk, a karakterek szintjén is érdemes szétnézni. Oké, elfogadom, hogy Elijah egy szürke figura (lett?). És Rebekah? Egy rettentően naiv és érzelmei által irányított ősi vámpír(nak tűnt nekem), aki valahogy(???!!!) mégis túlélt több, mint ezer évet. Mégis hogy csinálta? Mindig jött egy bátyus, hogy kihúzza a sz*rból? Meg ehhez hasonlók.
Lényeg a lényeg, ezek a kérdések régóta foglalkoztatnak az Originals-szal kapcsolatban, és tartok tőle, hogy még fognak is. No de milyen volt a 3. évad? Hát...
Igazából gőzöm sincs, hogy pontosan hol folytatódik a cselekmény, mivel elég sok kiesett az előző évadból, de a lényeg, hogy a 3. szezon központjában a vérvonalak közti harc áll. Mint kiderült még régebben valahol (talán még Vámpírnaplók), ha megölnek egy "HALHATATLAN" ősi vámpírt (kész vicc ez az ellentmondás), annak az összes leszármazottja (vagyis mindenki, akit ő változtatott át), szintén meghal. Ez nem is lenne baj, csakhogy kiderül, mégis maradt az ősökre is halálos fehér tölgyből (én mondtam, hogy mindig kitalálnak valami új "ellenséget"), így a még életben maradt Klaus, Elijah és Rebekah első leszármazottjai harcot indítanak egymás ellen és a fehér tölgy megszerzéséért, hogy ugyebár nehogy az ő ősüket (és ezzel őket magukat is) megöljék. Vagy valami ilyesmi. De hát persze a dolgok sosem ilyen egyszerűek New Orleans francia negyedében...
Számomra a legmeglepőbb az volt, hogy mennyire nem akart beszippantani ez az egész. Komolyan fontolgattam, hogy kaszálom a sorit - csak egy-két karakter miatt maradtam (az eszem már rég feladta volna). Végül aztán az 5. résznél éreztem, hogy igenis elkezdett érdekelni a dolog. De az első 4 epizód egy kínszenvedés volt.
És ilyenkor, a rengeteg abszolút zavaros vagy unalmas szál (pl. Hayley vagy a boszorkányok) közepette, a sok olyan új szereplő között, akikről semmit nem tudunk, csak azt, hogy random jöttek (nyilván később kapunk magyarázatot), az ember olyan dolgokra is felfigyel unalmában, amin alapból nem gondolkodna, de most hirtelen megrendíti a sorozatba vetett hitét. Gondolok itt olyanra, hogy ha Hayley kést szorít Davina torkához, akkor a boszi miért nem használja az erejét és miért csak ijedten liheg? Vagy hogy miért kell beugrani és LEÜLNI egy fontos beszélgetéshez, ami nem tart 20 mp-nél tovább? Ha meg akarják ölni az ősöket, miért azon megy a dráma, hogy Hayley nem látta Hope első lépéseit? És sorolhatnám a dolgokat a több száz év kihagyással, de már ezer éve tartó "igaz szerelemtől" egészen az olyan apróságokig, amik hirtelen derülnek ki, mintha evidens lenne, pedig korábban szó sem volt róluk. És bármennyire szeretem ezt a sorozatot, az ilyen dolgok igenis fájnak.
Mielőtt még elvenném bárkinek is a kedvét, fontos leszögezni, hogy az első pár epizód holtpontján túllendülve az Originals hozza a kötelezőt, az elvártat: marad egy-két üresjárat, de megvannak a fejfogós fordulatok, stratégiák, cselszövések is. Az írók még mindig meg tudnak lepni (sosem lehet tudni, hogy éppen ki kivel van = ingatag szövetségek), valamint még mindig nagyon ott vannak a Hidegháborúhoz hasonló patthelyzetek, amikor is mindenki sakkban tart mindenkit. Az meg már csak a hab a tortán, hogy mennyire jó látni ahogy az ősi család tagjai valóban összefognak (tényleg működik az "always and forever"), de "külsős" barátok is besegítenek nekik. Legalábbis elsőre úgy tűnik...
És el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amit mindenképp szerettem volna kiemelni: a karakterekhez. Nem igazán akarok a számomra semleges szereplőkre kitérni, vagy például arra, hogy Stefan beugrik egy kicsit, mert nincs nagy jelentőségük (bár pl. a Moonlightos Jason Dohring feltűnésének nagyon örülök, és slusszpoénként még a szerepe is jó volt). A hangsúlyt most sokkal inkább arra a három emberre helyezném, akiket az évad fő húzóelemeinek éreztem, vagy éppen akikben pozitívan csalódtam.
Ahogy már írtam, Elijah eléggé régóta kedvenc szereplőm (bár a Saving Hope-os Dr. Goran sokkal izgibb), Klausban viszont sokáig csak a gonosz hibridet láttam, aki feláldozta kb. fél Mystic Falls-t. Ez az évad viszont nem csak arra volt jó, hogy megértsem és megkedveljem Klaust - ez már korábban megtörtént -, hanem arra, hogy én is beálljak a #TeamKlaus-ba és ő legyen az abszolút (új) kedvencem a Mikaelsonok közül. Nagyon jó volt látni az emberi oldalát, imádom a kifejező szemeit, és azt, amit Cami hozott ki belőle. És igen, brutál jó volt köztük a kémia. Egyébként pont Camille az a másik szereplő, aki kedvenc lett, annak ellenére, hogy régebben teljesen semleges volt nekem. Jó, a mártírságát még mindig nem szeretem, de többször is csak és kizárólag miatta nem hagytam ott a sorozatot.
Ha viszont egyetlen legnagyobb kedvencet akarok választani (márpedig nagyon is akarok), az nem közülük kerülne ki, sőt, egy újonc lenne: Lucien. Ő Klaus első "teremtménye", aki azzal a céllal érkezik a városba, hogy figyelmeztesse Klaust a közelgő veszélyről és nem mellesleg ezáltal a saját bőrét is mentse. Nos, az a helyzet, a stílusával, beszólásaival és a pofozni való képével engem már a legelső részekben kilóra megvett. Szerintem nagyon kellett ez a vérfrissítés, érdekes figura, üdítő volt minden egyes (pofátlan) megnyilvánulása. Folyton vártam a feltűnését, hiába, hogy kínosan hasonlít egy ismerősömre és amúgy is egy kétes figura. Nagyon szeretném látni a színészt (Andrew Lees) máshol is, mert abszolút imádtam!
INNENTŐL MINDEN SPOILERESEN MEGY! (én szóltam!)
Írtam már mindenfélét, jót is és rosszat is erről az évadról, de ha egyszerűen meg szeretném fogalmazni, hogy mi volt az alapvető problémám, azt mondanám, szerintem nagyon sok lehetőséget nem aknáztak ki a készítők.
Az előző évadból, mint már említettem, nem sok maradt meg, de az egyik jelentős dolog az, hogy Daniel Sharmant hiányolom. Már a Teen Wolfban is megszerettem (hasonló karaktere is volt), és nagyon jól működtek Davinával. Az más kérdés, hogy Kolt - akit a babaarcú Nathaniel Buzolic-kal egészen utáltam mindig is -, most nagyon megszerettem, és nem csak Davina miatt vagy azért, mert "csak egy kicsit rosszfiú". Buzolic nagyon jól tudta árnyalni a karaktert, végre kis cuki volt. Erre mit csinálnak az írók? Szétrobbantják a párost. A Davina-Kol páros mellett egy csomó potenciál volt Cami és Klaus kapcsolatában is, hiszen a másikhoz hasonlóan itt is a csajszi van nagyon jó hatással a sötét lelkű ősi vámpírra. Erre Cami nem kinyiffan? Pedig tökéletes volt Klaus ellenpólusaként az emberi tisztaságával. Na mindegy. Lucienről amúgy már nem is beszélve, akit simán el tudtam volna képzelni visszatérő szereplőként, ahogy mindig odaszúr Klausnak. Sajnálom, hogy nem így lett, azt meg még jobban, hogy egy bosszúszomjas szerencsétlent csináltak belőle.
Ehelyett tök feleslegesen visszahozták és gyorsan ki is nyírták az irritáló Finnt, illetve kiragadták Marcelt az amúgy is gyenge lábakon álló "szövetségből". Fogalmam sincs, hogy mit hoz a következő évad, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy Marcel ezzel a húzásával végleg elvágta magát a Mikaelsonoknál. (Mert megölték Davinát. És? Halt volna meg inkább mindenki?)
Arra is emlékszem a második évadból, hogy az első felét Esther tervével imádtam , a második fele viszont ellaposodott. És ugyanezt éreztem itt is. Eléggé hamar megoldódott az Aya (Strix)-Aurora-Tristan-probléma, és utána jött a csomó no name arc az utolsó lövedékért. Oké, Lucien drágám hozta az izgalmakat, de az ő legyőzése - amit én a tetőpontnak gondoltam - elég kis felhajtással szintén részekkel az évadzáró előtt megtörtént. Milyen lett így a finálé? SZ*R. Unalmas, értelmetlen (Klaus "bíróság" előtt?), győzött a gonosz, Mikaelsonék menekülnek, szét lett robbantva a jól működő egység. Félbe hagytak mindent, és sehol a várt eufória-érzés vagy hatalmas meglepetés. Kár érte, mert a szezon közepe alapján többet is ki lehetett volna belőle hozni. Ezek után úgy érzem, még inkább indokolt, hogy ne kezdjek bele azonnal a 4. évadba...
(Képek forrása: imdb.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése